Az emberi magzat negyven héten át fejlődik, a várandós édesanyával való kapcsolata ez idő alatt olyan, mint egy parazitának a gazdaszervezettel: míg az előbbi egyre többet és többet vesz, az utóbbi majdnem belehal. Az óriáskenguru mindössze öt hétig vemhes, világra hozott babszem méretű kicsinye magától bemászik az anyja erszényébe. De még a leghosszabban költő madarak, a vándoralbatroszok is befejezik a kotlást tizenegy hét után. Miért hordjuk mi, emberek olyan sokáig szívünk alatt a magzatunkat, és miért émelygünk és hányunk mindeközben? Lenne jobb módja is a szaporodásnak? Csinálja ezt valaki furcsábban, mint mi?
Anna Blix norvég biológus szórakoztatóan, ugyanakkor nagyon szakszerűen ír például hímnős halakról és féltékeny delfinekről, miközben evolúciós vigaszt nyújt a várandósság nehézségeivel kapcsolatban, és magyarázatot ad arra is, hogyan szaporodhatunk legintelligensebb fajként ilyen fárasztó, de végső soron talán mégsem olyan rossz módon.