Kihűlő disznófej egy bádogtálban, nézem sokáig, s nem kell értenem, mégis remélem, hátha végtelen világ a vers, amely minden sorában ugyanabból van, és más lesz belőle, betűből szó, majd szóból mondatok, hogy azt hihetném, én is ott vagyok, míg hull a fény a puha agyvelőre, meg-megremeg a síkos bádogon, pedig szonett csak, pillanatnyi étek, de nem az enyém, inkább a tiétek, tizennégy sorát erre áldozom, és tizenötödik sor soha sincsen, mert ami nincsen, abban van az Isten. Markó Béla költői életpályáját végigkíséri a szonett mint műfaj. A korai szonettek tragikus-elégikus hangoltságát a mostani kötetben a melankolikus derű váltja föl. Időszembesítő, szemlélődő, "légösszegző versek" ezek, amelyek egyszerre hatnak evidenciaként és többértelmű rejtélyként. Mint a szonett hiányzó tizenötödik sora - amibe az egész belefér.