Ez egy fejbe csapott reggel, egy hangos gondolat a villamoson, egy halk fájdalom az éjszaka közepén.

Szembe megy a megszokottakkal: formai kötöttségekkel, társadalmi elvárásokkal, önáltatással.

Ez a líralista nem udvarias. De nem is akar az lenni. Inkább kérdez, mint állít, inkább láttat, mint ámít.

Néha megnevettet, néha gyomorszájon vág, néha vigasztal.

Ezek a szövegek nem szépítik a valóságot - szétcincálják, majd újjáépítik.

Néha rímben, néha rímtelenül; de mindig igazán.

A szerző hol lágy iróniával, hol brutális őszinteséggel szedi ízekre a közösség álságait és az önismeret paradoxonjait.

Ír szerelemről, családról, halálról, hatalomról - és arról, hogy egyáltalán mi a fenét kezdjünk magunkkal ebben a zűrzavaros világban.

Verseiben ott dobban a modern világ ritmusa, ott vibrál a társadalmi feszültség, és ott suttog a legbensőbb magány hangja.

Az Antiversek olyan tükröt tart elénk, amely nem torzít, mégis kényelmetlenül őszinte - de pont ezért válik fontossá.

Mert az antiversek nem félnek kérdezni. És sajátos választ adni sem.