Mai kultúránk talán legnagyobb ellentmondása a szakadék a materiális, egyre embertelenebbé váló mindennapi lét és a spirituális, egyre inkább életidegenné váló szellemi élet között. Egy olyan korban, amelyben szellem és anyag, idealizmus és realizmus egyre inkább eltávolodik egymástól, a feladat, hogy ezeket egymás kölcsönös áthatására bírjuk, egyre sürgetőbbnek tűnik. De mert ez a feladat nagyon nehéz, megfigyelhetővé vált a mai emberiség körében a rezignáció és a türelmetlenség egy olyan keveréke, ami könnyen ráveheti az embereket, hogy legalább életük egyetlen területén, valamely szokatlan tevékenységben próbálják megvalósítani a tiszta jót. Így néhányan a „szociális hármas tagozódásban” leltek olyan tevékenységre, amely megadta nekik az érzést, hogy megszabadulhatnak a szellemtudomány elméletének vélt világidegenségétől. Mások viszont a „vallási gyakorlatban”, egy új egyház felépítésében találtak rá arra az antropozófiára, amely számukra maga lett az élet.