1975 márciusában az MSZMP XI. kongresszusán elmondott záróbeszédében Kádár János - nyugait tudósítókkal folytatott eszmecseréjére visszautalva - a következőképpen értékelte az 1956 óta eltelt időszakot: "A beszélgetés során szóba hoztam azokat a mendemondákat, amelyek szerint "megkeményedik" a párt vonala, meg hogy valami " új diktatúra" jön.
Megnyugtattam őket: nem jön semmiféle új diktatúra, marad a régi, a proletárdiktatúra. (Derültség, taps.) Ennek mai gyakorlatát már körülbelül tizennyolc éve mindenki tapasztalhatja. Az emberek ismerik, látják és tudják, hogy ez nem rossz diktatúra. Szabadon lehet benne élni, alkotni, s becsületet szerezhet magának minden tisztességes ember."

Kádár beszéde egy olyan élhető keretrendszer létezését sugallja, amelyen belül a "tiszteséges ember" szabadon boldogulhat. Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy tulajdonképpen mit jelenteken ezek a fogalmak egy öndefiníciója szerint diktatórikus rendszerben. És meddig is terjed a boldogulás szabadsága? E problémakört exponálják a kötet tanulmányai életpályákon, sorsokon, a mindennapok történetén keresztül.