Közeli, bizalmas jóbarátom lenyűgözően gazdag, posztumusz társadalom- és kultúrtörténeti tablóját tartja kezében az olvasó. S mindezt olyan szövegben, amely a detektívregények ürügyén, a nyomozás
izgalmával ajándékoz meg bennünket.
Igaz, egyetlen gyilkost sem leplezünk le a történet végén, pedig – mint megtudjuk a jelen kötetből– a 19. század vége felé megjelenő detektívtörténet alapszabállyá tette, hogy a bűntörténetnek gyilkosság körül kell forognia.
A Léderer-féle bűntörténet azonban abból a paradoxonból indul ki, hogy „ha az ember eredendően jó (illetve ránevelhető a jóra), s e minőségében racionális és önmagát kordában tartani képes cselekvő, akkor mivel magyarázható, hogy elveszi embertársa életét?”
A jelen kötet félmondatait, szófordulatait kölcsönvéve könnyen összerakható, hogy bár az eredendő bűn doktrínája mellett elkötelezett keresztény gondolkodás számára a bűntett maga elborzasztó volt, a Gonosz megjelenése a világban egyáltalán nem volt rejtély. Evilági előfordulása nem igényelt speciális oksági magyarázatot. Abban meg végképp nem volt semmiféle titokzatosság, hogy mi késztette az elkövetőt tettének elkövetésére. Egyszerűen az, hogy eredendően gyarló.