Csak boldog akart lenni. Eleinte minden oka megvolt rá: szerelmi házassággal bekerült a királyi családba, élvezte az azzal járó előnyöket, a bokacsattogtatást, a magánrepülőt, a különvonatot, a luxust - és a kitüntető figyelmet. A sajtóét is! Ő lett a monarchia legnépszerűbb márkája, a szívek hercegnéje, a divatikon, a szépség és az érzékenység, az empátia jelképe. A leendő király anyja. Aztán csalódnia kellett. Ott érte a csapás, ahol a legjobban tud fájni: a szívén. 1996. augusztus 28-án Diana már nem királyi fenség, hivatalosan is elvált. A válása után azonban ugyanúgy érdekelte az embereket - vagy talán még inkább -, hogy mit csinál, kit szeret, milyen ruhát visel, hol nyaral ez a megcsalt, boldogtalan fiatalasszony. Antonio Caprarica - húsz évvel a tragédia után - Diana életének utolsó szakaszát eleveníti fel. Az olasz szerző külföldi tudósítóként sokáig élt Londonban, több könyvet írt a Windsorokról. Azon a nyáron, amely Diana és utolsó szerelme, Dodi Fayed életét követelte, ő is a Smaragd-parton nyaralt, ahol ők, látta, milyen küzdelmet vív a személyzet a paparazzók serege ellen, hogy ezt a két embert, ha csak percekre is, békén hagyják. Megértette, mit jelent az a talán cinikusan hangzó kijelentés, hogy Az élő Diana a címlapon a dupláját érte minden más címlapnál. A halott Diana a duplájának a dupláját éri. Ez a barátnők, szemtanúk, testőrök, kuruzslók visszaemlékezése nyomán, hatósági vizsgálatok alapján rekonstruált történet amilyen szép, olyan szomorú. A boldogság romjait hordja össze.