Már gyermekkoromban is rendkívül bántónak gondoltam azt az általános könyvtártechnikai alapvetést, amely az ETO-féle, tudományok elve szerinti tizedes csoportosítás alapján, a különféle fő- és alosztályok hierarchiájában önkényesen kialakított számokkal és a hozzájuk rendelt szerzői kezdőbetűkkel stigmatizálta a könyveket. Hogyan lehet egy 1942-es, német nyelvű Hölderlin Himnusz-kötetet 820/899 H93-nak nevezni? De hasonlóképpen rettenetesen kiábrándító Lázár Ervin A kisfiú meg az oroszlánok meseregényét 894.511-34 L36-ként viszontlátni! Mintha valamiféle siralomházban senyvedő, már a saját nevüktől is megfosztott rabok lennének.

Úgy éreztem, hogy ezt a számomra metafizikai köröket feszegető kérdést, a "világos struktúra" praktikumának, valami diktatórikusan sulykoló idomításnak alávetve egyszerűen matematizálták, sőt materializálták, s ezt elfogadhatatlannak éreztem. A könyvek ugyanis olyan okokból kifolyólag szépek, amelyek nem logikai természetűek. Más szinten vannak, ezért nem is lehet így kategorizálni őket. Mert az egymás mellé szórt fekete betűk a papíron még nem könyv, s a külső logika szerint sorakoztatott könyvek a polcon még nem könyvtár. Értettem én, hogy ezzel a módszerrel könnyebben elő lehet keresni a kívánt köteteket, de a kérdést ennél sokkal összetettebbnek láttam, mert egyfajta lelki-szellemi szimbiózisban éltem a könyvekkel. Képtelen voltam elfogadni ezt a megalázóan egysíkú megközelítést, amikor teljes magabiztossággal hittem a kötetek közötti komplex kapcsolatrendszer létezésében. Ez pedig a klasszikus könyvtári rendszerben nem érvényesült.