A magyar filozófiatörténet számos kiemelkedő gondolkodót jegyez, azonban egyiküknek sem olyan ellentmondásos a megítélése, mint Lukács Györggyé. A századelőn a szellemtudományok iránt
elköteleződött esztéta és filozófus Lukács 1918/1919 fordulóján saját kortársait is meglepve belép a Kommunisták Magyarországi Pártjába, és egy életre elkötelezi magát a marxizmus mellett. Lukács
látszólag előzmények nélküli konverziója későbbi értelmezői számára filozófiai problémává nőtte ki magát: hogyan lehet, hogy 1918 végén még a bolsevizmust elméleti és gyakorlati szinten is elvető Lukács pár hónap leforgása alatt teljesen alárendeli magát az eszmének?

Egy alaposan átgondolt logikai láncolat végkövetkeztetése lehetett hirtelen jött pálfordulása, netán magával ragadta a forradalmi lendület, esetleg valamifajta vallásos megtérésről beszélhetünk? Azonban nem is konverziója az, ami Lukácsot a 20. századi magyar történelem és filozófiatörténet egyik
legkérdésesebb alakjává emeli, hanem a marxizmus és a párt melletti töretlen meggyőződése és elköteleződése. Lukács személyének és munkáinak megítélésében legalábbis újra és újra felmerül ez a tény, amely vagy nagyszerű gondolkodóvá emeli őt, vagy már-már luciferikus színben tünteti fel az utókor szemében.