"Öregedtünk, rozsdásodtunk, rosszabbodtunk, de eleinte félre-félrekaptuk a szemünket: mert nem tudtuk néven nevezni a körülöttünk zajló tévesztést és züllöttséget. A Szégyent. Aki fölöttünk állt, a Zsarnok soha nem volt képes igazat mondani, - azt hiszem, az ő anyanyelve a hazugság, a csalás, a szemérmetlenség. Élted már át azt, hogy anyanyelved kukorékolás lett? Érezted már azt, hogy még a semmiért is meg kell halnod? Felfogtad, hogy nincs többé örömöd, mely el tudna szabadulni a fájdalomtól? Ismered-e a gyalázatot, hogy semmit nem tudsz dicsérni, mert minden megrosszabbodott? Ismered a tébolyt, hogy rendre látod: mindenki elveszítette helyét a földön? Minden porcikánkat megfertőzte a vak Körülbelül, és mintha minden érdem és szépség csak üres szó volna, szó, szó, csírátlan szó... és hiába őriznéd, mint valami Lényeget, vagy törékeny talizmánt. Csak azt kérdezhetted éveken át: lehetsz-e még szabad, ha virrasztasz az éjszakában?"

(Jókedvünk tele)