„Gondolja hogy gonoszabbak voltak az emberek akkoriban mint most, mondta a helyettes. Az idős férfi az elárasztott várost nézte. Nem, mondta. Nem gondolom. Azt gondolom hogy az emberek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy Isten az elsőt megalkotta.”

Az Isten gyermeke hallatlan feszültségű regény, amely az emberi romlás legsötétebb mélységeit tárja az olvasó elé. Lester Ballard, ez a korán árvaságra jutott, vagyonától megfosztott és erőszakos férfi, akit előzőleg hamisan vádoltak meg nemi erőszakkal, kiszabadul a börtönből, és magányosan kóborol a kelet-tennessee-i dombvidéken, hogy furcsa vágyait az ott élő embereken, saját földijein élje ki. Istennek mindenféle gyermeke van: kegyetlen bűnös és véletlen áldozat egyaránt.

A cselekmény borzongató izgalma mellé egyszerre társul a végső kérdéseket nem kerülő, nem annyira „Istent”, mint inkább „gyermekét” fürkésző intellektualizmus és a természet iránt érzett, hatalmassá növesztett csodálat.


Cormac McCarthy negyvenéves volt, amikor harmadik regénye, az Isten gyermeke 1973-ban először megjelent, de jellegzetes központozásával, elharapott minimalizmusával és összetéveszthetetlen látásmódjával már teljes fegyverzetében áll előttünk az a McCarthy, akit ezután következő művei még életében a modern amerikai próza klasszikusává avatnak majd.


Cormac McCarthy (1933–2023) regény-, színdarab- és filmíró, megkerülhetetlen kortárs klasszikus volt, Thomas Pynchon és Don DeLillo mellett az amerikai próza 20. század végi megújítója. Műveiért a legjelentősebb elismerésekben, többek között Faulkner-díjban és Nemzeti Könyvdíjban részesült.