A második világháborút követően a Sztálin és Tito között kialakult konfliktus alapjaiban rengette meg a szocialista tömböt. Rákosi Mátyás az elsők között határolódott el a jugoszláv vezetéstől, Magyarország pedig frontországgá vált, a szovjet–jugoszláv viszály nem csak hazánk kül-, de belpolitikájára is nagymértékben hatott. „Tito, az imperialisták láncos kutyája” – a közemlékezetben talán ez a mondat ragadt meg leginkább a korszakot illetően, azonban a „háború” nem csak a propaganda szintjén folyt, az 1950-es évek elejére a konfliktus háborúvá eszkalálódása valós lehetőséggé vált és a kapcsolatok egészen Sztálin 1953-as haláláig egyre rosszabbra fordultak. Domján Dániel Ferenc részletesen ismerteti a kapcsolatok megromlásának, majd javulásának állomásait, megállapításait pedig számos új kutatási eredménnyel támasztja alá. A politikatörténeti ismertető mellett a szerző a diplomácia és a hírszerzés kérdéskörébe is betekintést nyújt, ami talán a kötet egyik legnagyobb nóvuma. A belgrádi magyar követség mindennapjai mellett a belgrádi rezidentúra működésébe is bepillantást nyerhet az olvasó, a két ország között kibontakozó ügynökháborún keresztül pedig a jugoszláv hírszerző szervekről és azok módszereiről szerezhetünk újabb ismereteket.