„Utoljára ültünk hát Mártával tegnap a teraszon.

Utoljára világította meg az arcát a lenyugvó nap, és ő utoljára ígérte meg magának, hogy vasárnaponként hasonló, narancs fényekben fog kirándulni a gyerekekkel, és nem hagyja többé, hogy órákat nyomogassák az idióta telefonjukat. Utoljára ölelt meg azzal a gyors, de forró mozdulattal, ami az elhatározásait követni szokta. Utoljára képzelte el magát csontsoványan, egy kórházi ágyon. Ezt folyton minden apróság miatt elképzelte – most épp egy barna foltocskát vett észre az ujjai között –, félt a haláltól, de főképp a hosszú szenvedésektől félt, pedig semmi baja nem volt soha. Utoljára hülyéztem le. Utoljára mondtam neki, hogy bár egy nap tényleg meghalunk, de az összes többi napon biztosan nem. A main sem.”

Egy névtelen rajongó, aki mindennap levelet ír. Egy nő, aki mindig ugyanott sír. Egy rémült első csók. Egy megöröklött tűzfolt. Egy balatoni vihar. Egy tanárnő, akit kinevetnek. Egy halott fényképész a hóban. Egy apa piros kabátja. Egy születésnap szilveszterkor.

Dobray Sarolta legújabb kötete olyan, mint az a bizonyos bonbonos doboz – sosem tudhatjuk, mit kapunk legközelebb: különös vagy éppen nagyon is tipikus figurák, meghökkentő vagy egyszerűségükben titokzatos helyzetek elevenednek meg az ironikustól a szívmelengetőig sokféle hangon megszólaló szövegekben. Ami mégis összeköti őket, az az érzékenység, amivel a szerző a világ felé fordul, megpillantva az örökérvényűt a legelesettebb emberben, a legkisebb gesztusban, a legismerősebb történésben is. A megértés intimitása, egyszóval: a közelség.