Gyűjtik össze a gyerekeket. Visznek máshová, el a szüleinktől. A macedónok odaadták az
övéiket. Sírtak, csókolgatták őket, de nem mondtak nemet. A mieink megvadultak.
Visítottak, átkozódtak, szorosan magukhoz öleltek, páran a körmeikkel estek neki a felelősöknek, mi is sírtunk, elengedtek. Csak a nagyobbakat vitték el, tízévestől fölfelé.Minket nagy teherautókra raknak. Aztán föl a hajóra. Lengyel teherhajó, legalábbis ezt mondták. Csörlővel húznak föl, reszketünk, valaki beleesik a vízbe.
A raktérben vagyunk, egymás hegyén-hátán. Az ételt láncokkal bocsátják le. Az orrunkat sem engedik kidugni. Egy napon nagypapa felment a fedélzetre, pont akkor haladt el mellettünk egy gőzös. „Feküdj!”– kiáltottak rá. Nem feküdt, lenyomták erővel.

Mihalisz Ganasz 1944. január 17-én született a Theszprótia megyei Tsamantas községben, elhunyt 2024. november 12-én Athénben. A görögországi polgárháború következtében 1948-ban Albániában, később pedig Magyarországon talált családjával menedéket, ahol hat évet töltöttek.
Ahogy Sztavrosz Dioszkuridisznek adott interjújában megemlékezik erről:
„Menekülésünk Magyarországra egy rendkívül erőteljes élmény volt. Amikor megérkeztünk, városi és vidéki lakosságra osztottak bennünket, és felépítették számunkra, vidékiek számára a Beloiannisz
falut. Az első helyek egyike, ahová elvittek bennünket, a Balaton volt, ahol a magyarok fényűző
üdülőhelyei voltak – ott éltük át az első kulturális sokkot.”
Ezeknek az élményeknek állít emléket a Mostoha hazám című mű.