Mintha Tompa László lírai önportréját ábrázolná Zsögödi Nagy Imre metszete. E metszetportrén olyanok az éles vonalak, akár a Tompa-versek szikláiban az árkok, vagy szövegtestében az ember belső vívódását megtestesítő gondolatjelek. Mert miként a szobrász a megmunkálandó kőbe, fába írja a lélek belső vonásait, úgy a Tompa-lírába is árkokat, barázdákat rótt az élet. És ahogy a versek őrzik képeikben, ritmusukban, gondolatjelek szabdalta töredezettségükben és mégis-erejükben a személyes, erdélyi és egyetemes emberi sorsot, úgy őrizte s őrzi most e képen Tompa László valóságos arca is ráncként a sors rajzolta árkokat. Életének, lelkének titkai arcának ráncaiban ülnek. A szem alatti medret szinte a tekintetet is elfedő – élességét s mélységét nem oldó, de érinthetetlenségét, megfejthetetlenségét elmélyítő – árnyék borítja. Talán az ismeretlenség magánya, árnyéka (is) ez. Talán, ha sokáig nézzük, felragyog.
Tompa László költészete rejtőzködő titok. A költő nevét már alig őrzi az irodalmi emlékezet, életművének sokszínűsége erősen megfakult az időben. Ez a poétikai jellegű monográfia ennek az elfeledés határvidékén álló alkotónak a költészetét helyezi fókuszba úgy, hogy nem csupán e költészetet magát nézi, hanem megkísérli felmutatni azt is, milyen izgalmas szálakon öltődik hozzá ez a líra az összmagyar irodalom és a világirodalom teljességéhez. Mindezek mellett e könyv rávilágít a Tompa-lírában és a korszak erdélyi magyar lírájában fellelhető jellegzetes motívumok lélekvándorlására is. Arra, hogy a helikoni-transzszilván poétikai motívumkincs miként jelenik meg, s hogyan variálódik, öröklődik tovább a későbbi erdélyi magyar nemzedékek verseiben vagy akár képzőművészeti alkotásaiban – „örök erőkkel örökös cserében”.