Uto'szo' a magyar ko¨lte'szethez a ko¨tet ci'me, vagyis, u'gy tűnik, a magyar ko¨lte'szetnek imma'r a ve'ge're e'rtu¨nk. Legala'bbis Mohai V. Lajos a ve'ge're e'rt most, onnan ne'z ha'tra a magyar ne'pdalra, Arany Ja'nosra, Weo¨resre, a ko¨tet ciklusainak főszereplőire, e's a rejtve marado' Kosztola'nyira is.
Tekintete a civiliza'cio' biztonsa'gos idegense'ge'ből figyelt terme'szetre ira'nyul, amely egy ideig megőrzi, ke'sőbb elto¨rli a benne ja'ro' ember nyomait, de a ko¨nyv gondoskodik ro'la, hogy o¨nsajna'latunk a nyelv ja'te'kaiban ko¨nnyed melanko'lia'va' oldo'djon ezekben az elhallgata'shoz ko¨zeli'tő, az elmu'la's ta'vlatait a rezigna'lt derűvel kutato', szinte mindig ro¨vid versekben.
Mohai V. amellett, hogy ko¨ltő, i'ro', irodalom- to¨rte'ne'sz, essze'ista e's u'jsa'gi'ro' is. Nagyon sok mondando'ja lenne a magyar ko¨lte'szetről, de a vers me'giscsak az egyetlen elmondando' kerese'se az el- hallgata's ko¨zele'ben, amelyben a terme'szetnek a civiliza'cio' pereme'n motozo' halk neszei ve'gu¨l a november cso¨ndje'be olvadnak, e's csak bennu¨nk szo'lnak tova'bb.
Uto'szo' ez, de nem o¨sszegze's, ve'gke'pp nem bu'csu'. Bi'zhatunk benne, hogy me'g sza'mos uto'- szava ke'szu¨l Mohainak ahhoz a va'llalkoza'shoz, melynek minden u'jabb megszo'lala's tova'bbi'ro'ja, re'szese: a magyar ko¨lte'szethez. Ez most az egyik, e's kezdetnek igaza'n nagyszerű.