Ma már világosan láthatjuk, hogy Arany látszólagos elzárkózása a külvilágtól nem a gőg jele volt, hanem a testi nyomorúság és a kínzó betegségek eltitkolásának szándékát értelmezték többen ilyen módon félre. Arany szinte foglya lett egy olyan beállításnak, amely őt írófejedelemnek akarta beállítani, miközben saját alkatától ez teljesen idegen volt.

Az utókor egyik legnagyobb esélye (mondhatnók, a mi esélyünk) abban áll, hogy ezt világosan felismerhetjük. S ha egy nemzeti közösség legnagyobb íróiban mintegy saját vágyott eszményeinek megtestesülését is szeretné felfedezni - mint ahogy ez a 19. században gyakori eljárás is volt -, akkor akár külön büszkék is lehetünk Aranyra. Arra, hogy nekünk van egy ilyen "legnagyobb" írónk.