A dolog úgy állt: néha, a legnehezebb időkben kap az ember valamit, csak úgy. Valakiktől, akikkel -öröktől fogva ott ült egy hintaágyon, vagy olyanoktól, akik újonnan jöttek, sőt akár a saját szüleitől is. És a helyzet az, hogy az ember a szívét mindig leteheti valakinél, mint ahogy lehajtja nehéz, fáradt fejét, szükség esetén olyan hosszan, míg újra fel nem éled. Adrian, amióta az eszét tudja, Stella szomszédjában lakik. Stella egy kicsi selypít, Adrian nagyon magas, viszont legeslegjobb barátok ezer éve. Stella Egykilencvennek hívja a fiút, és egyáltalán nem zavarja, hogy nem éri fel a vállát, ha meg akarja lapogatni. De amikor a szemben lévő elátkozott házba beköltözik Dato és családja, Stella beleszeret az új fiúba. Adriant készületlenül éri a letaglózó, kínzó szerelmi bánat, mert nem is tudta, hogy szerelmes.