A ?szerkesztőnek van oka töprengeni. Azon is, hogy nagy feladatot vállalt magára, amikor nekilátott a munkának. Hiszen egy terjedelmes és jelentős költői életmű „legszebb verseit” nem lehet elfogultság mentesen, teljesen objektív módon kiválogatni. Meg különben is: tudjuk, amit tudunk a „szépség” fogalmáról... Ehelyett azonban hadd jelentsem ki: öröm volt ez a munka. Öröm, mert ritka az alkalom, hogy egy, még lezáratlan életművet az ember ilyen szemüvegen át szemléljen. És öröm, mert a versek döntő többsége valódi olvasmányélményt nyújtott, a kezdetektől napjainkig. Például sokszínűségük okán. S ez formára, nyelvezetre, stílusra egyaránt vonatkozik. A dalokra épp úgy, mint az epikus színeket is fölvillantó, szabadabb áradású szövegekre. Az előbb „olvasmányélményt” emlegettem. És adott az észrevétel: persze, hogy fontos ez! Igen ám, de nem minden, akár fontosnak is mondható szerző műveire igaz ez. Hiszen tudunk erőltetett, izzadságszagú kísérletekről, esetleg blöffökről, hányaveti próbálkozásokról, kínos önmarcangolásokról, nehezen befogadható sorokról, strófákról. Szerencsére Fellinger Károly költészete mentes az ilyesfajta zavarokról. Ő tudja a mértéket. Nem írja túl a verset, nem játszik az olvasó idegeivel. Természetesen kísérletezik, de mindig van oka a kísérletnek. Az élet egészét veszi célba. Vágyakat, emlékeket, fájdalmakat, kiteljesedést. A tárgyhoz megtalálja a formát. Megesik, hogy hétköznapi nyelven közelít fontos dolgokhoz, képeket sem használ, mégis érvényesen szól.