Az egyház minden fontosabb ünnepe a régi napszertartásokon alapul. "Hányszor öntötte az egyház a kereszténység új borát a pogányság régi tömlőibe": a Yule-tide, a pogány karácsony, a nap északra fordulását ünnepelte, a régi nyárközépi ünnep pedig még mindig él Írországban és a kontinensen is Szent Íván napjaként, amikor is tüzeket gyújtanak, amiket körbetáncolnak keletről nyugatra a nap látszólagos mozgását követve. A nyár végi pogány mindenszentek a szomorúság ideje volt, a nap dicsőségének hanyatlása, ugyanakkor aratási ünnepség is, mellyel köszönetet mondtak a napnak a gabona és a gyümölcsök megérleléséért hasonlóan a betakarítást követo kukoricafosztáshoz, vagy a ma is élő hálaadáshoz, mikor téli készletünk eltevésével dicsőítjük a minket bőséggel megajándékozó istent. Pomona, a gyümölcsök római istennője szolgáltatja számunkra az aratási oldalát a mindenszenteknek. A kelta "nyárvége” napja az az időszak volt, amikor szellemek foként gonoszak járták a vidéket. Az istenek, akiket Krisztus trónfosztott, csatlakoztak a rosszakaró csoporthoz. Az egyháznak az év azonos idejére november 1-re eső mindenszentek és mindenlelkek napja hozzájárult a halottak visszatérésének gondolatához, a teuton május előesti boszorkánygyülekezete pedig vénségei és az őket kísérő állatok segítségével ünnepelte október 31. éjszakáját.