Részletek
Ebben a történetben volt sok minden. Volt benne három ember. Volt benne repülőút. Volt benne ferde tornyú kisváros. Volt benne tengerpart. Volt benne piros esernyő. Volt benne eső. Volt benne csatangolás az esőben. És volt benne Toscana. De nem a napsütötte, hanem a ködös. Mint egy breton, walesi, ír vagy skót, vagyis egy kelta táj. A festő arra gondolt: micsoda motívum. Micsoda műkereskedelmi űrt fog ezzel kitölteni. Mindenki csak a napfényes Toscanát ismeri, könyvek tucatjait, filmek százait lehet olvasni, megnézni róla, és giccsfestmények tömkelegén festik meg. No de majd ő. Majd ő megmutatja. Azt a másik arcot, a kevésbé mosolygósat, a ködálarc mögé rejtezőt. Amit ők megismertek azon a novemberi úton. Veszik majd a képeit, mint a cukrot. Ő lesz a Ködös Toscana festője, ahogy Van Gogh a provence-i mezőké, Monet a tavirózsáké, Cézanne pedig a Montagne Sainte-Victoire-é. Erre gondolt a festő, de valójában nem erre gondolt. Sokkal inkább gondolt arra a két emberre, az ő barátaira, az útitársaira. Rájuk gondolt, és a zenét hallotta, azt a különös dallamot. A kelta keringő dallamát. Ezekben a történetekben van sok minden. Emberek, repülőutak, tengerpartok. Festők és negyvenéves férfiak, akiket hol Kollariknak hívnak, hol nincs nevük, csak történetük. Nők, akik hol szeretnek, hol hűtlenek, hol jelen vannak, hol a hiányukkal vannak jelen. Vannak tájak, vannak városok, van hegy, van tó, van tenger. Ezekben a történetekben nincs ott a teljesség, mert a teljesség talán csak önmaga hiányaként létezik, de megvan benne mindaz, amit életnek hív az ember. Az élet egy lehetséges változatának, amelyben ott szól a kelta keringő dallama.