Írás közben végig az volt az érzésünk, hogy tiszta levegőjű, fényes romkertben sétálunk, ahol nyoma sincs már a Nagy Építőmester nyugdíjba vonulása miatt érzett gyásznak. Pedig csak szétszórt töredékek, derékba tört oszlopok, szertefoszló rendszerek, közmondásszilánkok maradtak utána. Minden alkalommal jókedvűen láttunk hozzá a munkához, mert lelkünket nem gyötörte a néhai racionális és stabil egészhez való bűnbánó, töredelmes visszatérés kényszere. Még kevésbé az esetleges balsikereken, kudarcokon és felsüléseken való önsajnálkozó jajveszékelés, siránkozás, sopánkodás és sápítozás. Tudattalan ki-be légzésünk, a levegővétel derűs csodája mindvégig arra biztatott, hogy jókedvűen és éberen szövögessük főhősünk életének gazdag anyagát, amelynek egyes szálai majd csak akkor fognak láthatóvá válni, ha fellobbannak a mindent elemésztő tűzben.