„Rákényszerített, hogy eljátsszam, mintha felszínesen közelednék felé, mintha tényleg kihasználnám, mert ha kimutattam, amit érzek, elzavart, ha nem mutattam fel közönyt és távolságot, az ajtaja küszöbéig sem jutottam el. Hogy ő mit érzett irántam, mindenkinek rejtély volt, leginkább neki.”
Lehet-e érvényesen beszélni a szerelemről? Meg tudja-e találni egy 21. századi író – aki saját történetének narrátora és szereplője is egyben – azokat a kerülőutakat, amelyek segítségével elmondható a szerelem, vagy akár a halál, akár a felnőtté válás utolsó szakaszának fájdalmas beavatása?  Horváth László Imre első kisregénye erre tesz kísérletet – egy többfelé ágazó szerelmi történetet olvashatunk, melyet ebben a második, átdolgozott kiadásban hátborzongató mélységű versekkel is bővít a szerző.