Az optimista várakozás szerint századunk végére eltűnik a ma még használt nyelvek fele, a

pesszimisták szerint 80–90 százalékuk. Hogy lesz-e még valaki, aki megszólal nyenyecül? Talán jobb,

ha nem próbálunk meg válaszolni erre a kérdésre. Ma azonban születnek versek nyenyecül, működik a

mind fenyegetettebb nyelv kultúrateremtő ereje.

„Énekelj, míg énekelhetsz” – mondja egy nyenyec költő. Előre siratja népe sorsát, mint aki tudja,

majd, egyszer, amikor már nem lesz kinek énekelni, a világ úgy veszít el valami pótolhatatlan értéket,

hogy észre sem veszi. Ahogy a globalizáció elefántja sem figyel az eltaposott nemzet-hangyákra.

A Prima primissa díjas szerző, végső fenyegetettségben élő közelebbi és távolabbi nyelvrokonaink

legelmélyültebb ismerője és nemzetközi tekintélyű védelmezője, Pusztay János úgy gondolja: nekünk

ez a sokszínűség tetszik, és a világ nem egy nagyvállalat. És hogy a nyelvi sokszínűség is érték, és

mert pótolhatatlan: megfizethetetlen. A nyelv személyiségünk része, amely a múlt feneketlen kútjának

mélyéből hozott emlékeket őrzi. Az a közösség, amelyik elveszíti, önmagát veszíti el.

A könyv a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.