A 20. század második felének szubjektív színháztörténete Valaha nem volt nálunk ritkaság, hogy a színház jelentős alkotói a színház elméletét művelő írókként is megjelentek. Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Németh Antal színházi tanulmányok, sőt könyvek szerzőjeként nem kevésbé jelentős, mint rendezőként, színházvezetőként. A következő generációban ez az átfogó színházi működés már nem volt jelen, bár a színházról való gondolkodásnak még voltak írástudói: Várkonyi Zoltán, Major Tamás és Gábor Miklós magas színvonalon írt színházi problémákról. Az utánuk jövő nemzedékekből már csak egy valaki folytatta — folytatja ezt a hagyományt: Lengyel György. Aligha van ma nálunk még egy színházművész, aki a nyelvismeret, a színházi és az egyetemes kultúra, a történeti és az aktuális érdeklődés, a személyes tapasztalat és a gondolati reflexió, a színészek iránti empátia és a színházi tendenciákra való rálátás, s mindehhez az íráskészség olyan fegyverzetével rendelkezne, mint Lengyel György, s ezért kortársként hasonlóan pontos, szuggesztív és hiteles képet tudna adni színházi emberekről a magyar és a világszínházból, sorsdöntő színháztörténeti időszakokról és pillanatokról.