Két évezred szentjei közül is kiemelkedő egyéniség Hippói Szent Ágoston. Vallomások című műve 397 és 400 között keletkezett. Megírásakor a szerző (latin nevén Aurelius Augustinus) életútjának felén járt. Vallomásainak tizenhárom könyve nemcsak az ókeresztény, hanem a világirodalom legnagyobb művei közé tartozik. Egy tévelygő megtérésének, sorsfordulatának története ez. Ágoston manicheistából és újplatonistából lett Krisztus követője, rétorként hagyta, hogy Isten megszólítsa őt, s végül észak-afrikai püspökként a nyugati kereszténység első számú egyházatyája lett. Nála az alanyiság konfesszionális elmélyítése, a gyermek- és kamaszkor felelevenítésétől az anyja elsiratásáig, mindig létünk alapjához, teremtőjéhez vezet – legbelül az örök fényt, a kegyelem forrását fedezhetjük fel. Stílusának egyik sajátossága állandó érzelmi hullámzása, amely különös ritmust ad latin és magyarrá lett prózájának: egyszerű, hétköznapi szavakkal tér vissza-vissza múltjába, gyerekkorától élete derekáig, majd újra meg újra olyan zsoltáros-imádságos hangba lendül át – szinte észrevétlenül –, mely páratlanul költőivé teszi vallomásait. „Ha csalatkozom is, vagyok”, mondta, s ezzel, az önmagunkról való bizonyosság hangsúlyozásával modernebb volt, mint bárki más akkoriban. Véletlen-e hát, hogy a 20. században a legnagyobbak újra elővették a műveit Wittgensteintől kezdve Arendton és Jasperson keresztül Lyotard-ig és Derridáig?