Pongrácz P. Mária (Székelyudvarhely, 1941) novellái hatalmas empátiakészségről és érzékenységről árulkodnak. A történetek tragikus, olykor groteszkbe fulladt sorsokat mutatnak be úgy, ahogyan azt a szereplők megélik. A karakterek, akik köré a szerző történeteit szövi, napjaink vagy legalábbis közelmúltunk élő alakjai, hasonló problémákkal, félelmekkel, lelki traumákkal, gondolatokkal, mint amilyeneket magunk is átéltünk már, de ha mégsem, akkor szűkebb vagy tágabb környezetünkben megtapasztalhattunk. Ami különlegessé teszi ezeket a rövid történeteket, az a perspektíva, amelyen keresztül a szerző bemutatja karaktereit. [...] A szereplőket legtöbbször emlékek őrölte gondolataik, beteljesületlen vágyaik, a szépség iránti vágyódásuk határozza meg. A személyes percepció tükrében a valóság és a már-már irreálissá váló vágy- és álomvilág egybeolvad, torzul, átlényegül. A drámai feszültséget, a tragikumot mesterien oldja a sorokból átszüremlő szeretet, amellyel a szerző szereplőinek a sorsát irányítja, elesettségüket az olvasó elé tárja. (Bege Magdolna)