A Japán titok

Miért fogott meg minket olyan ellenállhatatlanul a mangák és animék világa? Miért vált egy egész generáció azonnali, instant rajongójává a japán történetmesélésnek, amikor a kilencvenes évek derekán Magyarországra berobbantak a dragonballok és sailormoonok eltúlzottan hosszú combjai, antigravitációs hősei, szecessziós esztétikával kígyózó hajkölteményei és schwarzeneggereket kispadra parancsoló izomtónusai? Mit tudtak adni ezek a hősök a nyugati típusú mainstream karakterekhez képest?

Emlékszem az első animés élményemre kisiskolás koromból, a giccshatárig túlesztétizált rajzokkal, a teljesen váratlanul felnőttesen komolyra forduló történettel, és az érzéssel, hogy olyasvalaki mesél most nekem, aki nem fogja az utolsó pillanatban sértetlenül kirántani a hercegnőt a sárkány karmai közül, és hogy a világ nem fog ugyanazzal a derűvel tovább forogni, miután a szörnyű kaland a végéhez ér. Az a hercegnő bizony rémült lesz, sebesült és talán még poszt-traumatikus is.

A nyugati történetmesélés (főleg az akkori, kilencvenes évek táján gyerekeknek gyártott tartalmak) hajlamos a jó és rossz párharcát, mintegy változtathatatlan felállást ábrázolni, aki jó, az nyer, aki rossz, veszít, protagonisták és antagonisták megnyugtató kiszámíthatósággal mozognak mindig a saját színükben, jóságukban vagy gonoszságukban soha meg nem rendülve. Mi, gyerekek pedig sóvárogva vártunk egy olyan történetre, ami végre magyarázatot ad nekünk arra, hogy a világ miért nem így működik?

És akkor megjelent egy számunkra teljesen új narrációtípus. Nekünk szólt, rajzos volt és színes, de a történetek bizonyos pontjain szédületesen szokatlan megoldásokkal állt elő. A főhős antipatikus ellenlábasa egyszerre a legjobb barátjává lép elő, miután egy vérre menő harcban jó alaposan elgyepálták egymást. Ellenségek szövetségre lépnek egymással, és vállvetve harcolnak a nagyobb fenyegetés ellen. Tessék? Az ellenfél tisztelete és elismerése? Szövetség? Ilyet még nem láttunk, ez felnőtt téma volt, nekünk más esetben érdektelen köntösben.

A protagonista sem feltétlenül jó mindenben (Naruto maratonfutók érzelmesen bólintanak).

Olyan hős, aki ügyetlen, népszerűtlen, esetleg még forrófejű és arrogáns is. Egyáltalán nem rokonszenves, a kezdeti próbákat elbukja. A történet előrehaladtával mégis újra meg újra meghaladja önmagát, átlépi a saját korlátait, gyakran még a „sötét oldalt” is megjárja, s mindeközben nem feltétlenül őrzi meg morális rendíthetetlenségét. Magyarul kakis lesz. Hogy a krízis mindig kakival jár, hogy határátlépés nélkül nincs fejlődés, hogy a sötétségben való megmártózás nélkül hiteltelen a mennybemenetel, ezt valamiért a mangaolvasó animenéző generáció már kisiskolásként is igényelte, és igényli azóta is. Ha kicsit közelebbről nézzük, ezek az elemek mind ott vannak a mi magyar népmeséinkben is (Fehérlófia lemegy az alvilágba, Bolond Jankó félnótás semmirekellőből király lesz, és még sorolhatnám) de érzelemmel kétségtelenül a japán alkotók túlfűtött karakterei töltötték meg ezeket az archetípusokat. És ami szintén nem utolsó szempont, a végtelen sorozatok és százra rúgó mangafüzetek hatalmas eposzokká bővítették ezeket a történeteket, amiken éjjeleken át lehetett izgulni, és amikor már azt hittük, nem jöhet ennél nagyobb csillagpusztító szörnyeteg, akkor a távol-keleti narráció bebizonyította, hogy hát dehogyisnem, és egészen addig jönni is fog, míg meg nem tanuljuk respektálni egymást, összefogni, akár az ellenségeinkkel is, és átlépni az árnyékunkat.