A manga a világ minden táján töretlen népszerűségnek örvend. Ezt eleinte nem igazán tudtam megérteni. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy-kettőt.
Először az Attack on Titan-nel kezdtem neki, ami egy viszonylag durva horror (igaz, hogy fekete-fehér, de mégiscsak embereket esznek benne lenyúzott fejű, vagy másmilyen módon, de groteszk kinézetű óriások). Aztán ott volt az Élni című egyrészes manga, ami ugyancsak elborult egy valami. Ebben halálraítélteket vetnek egy kísérlet alá, amiben egy élősködő keres magának megfelelő gazdatestet. Nos, ezek után nem voltam benne biztos, hogy nekem való lenne a japán képregény.
Aztán rájöttem a nem is annyira nagy titokra, amit akár a wikipédiáról is simán le lehetett volna olvasni. A manga is, mint bármilyen irodalmi alkotás, más és más stílusban megtalálható. És nem csak a különböző műfajok, de akár nem, vagy korosztály szerint is osztályozzák ezeket, tehát vannak azért könnyedebb darabok is. Úgy tűnik, hogy harmincvalahány éves koromra megértem a fiúknak szóló sónen mangára.
Így jutottam el először a Hellsinghez, majd most a Trigunhoz. Utóbbiról szól ez a fáma. A Trigun egy ismeretlen bolygón, egy kies pusztaságban játszódik, a távoli jövőben. A képregényben az akció és a western keveredik a könnyed humorral, ami letehetetlen olvasmánnyá teszi. Itthon kutatásaim szerint a Trigunnak két része jelent meg, elég masszív, közel 400 oldalas kötet formájában.
A Trigun főszereplője Eszeveszett Vash, akit Eleven Tájfunként is ismernek, mert ahova ő beteszi a lábát, ott kő kövön nem marad. Egy város lerombolásáért vérdíjat tűznek ki a fejére, ezért mindenki rá vadászik. Csak egy dologgal nem számoltak, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik, és egy idióta. A helyzet az, hogy egyetlen lövést sem enged el, miközben körülötte mindenki más bazookával és géppuskákkal kaszabol körbe-körbe, így csak a szerencsének köszönheti (? nem tudjuk biztosan), hogy túléli, miközben körülötte minden összeomlik. Mivel természeti csapássá minősítik, így folyton követi őt a Bernardelli Biztosító Társaság két munkatársa, akik maguk sem százasok. Egyébként ők próbálják meg felbecsülni a Vash által okozott károkat.
Eszeveszett Vash igazi balféknek tűnik. Pacifista, megfogadta, hogy soha sem fog embert ölni (többé) mégis akárhová teszi is be a lábát, ott biztosan háború tör ki. Ilyenkor általában próbál megbújni, menekülni, csak hogy fogadalmát meg tudja tartani. De hiába minden fogadalom, előbb-utóbb tűzpárbajra kerül a sor.
„Amikor a romhalmaz tetején feltűnt egy szőke férfi magányos alakja… Elkezdődött Eszeveszett Vash története.” (ford.: Oroszlány Balázs)
Vash kalandjai során egy „vadnyugati vonatrablást” próbál megakadályozni. Egy nem mindennapi vonatét, ugyanis ez a vonat egy angyali energiával hajtott darab. Az útonállók vezérével még egy látványos párbajt is vív a túszul ejtett utasok életéért.
Nem tudom, más hogy van vele, de nekem ritkán van olyan képregény élményem, mintha hallanám a benne zajló eseményeket. A Trigun egy ilyen cucc. A „vadnyugati csehók” recsegő padlójától a sarkantyúk csörgésén át, a lövések és robbanások hangjáig minden hangeffekt feliratozva van benne, megalapozva az egész hangulatát, és sok esetben viccet csinálva az egészből.
Nem tudom, ezek a japán képregényalkotók miből vannak. Naitó Jaszuhiro is egymaga jegyzi ezt a képregényt, íróként és rajzolóként is. Szerintem hihetetlen teljesítmény van nem csak ebben, hanem valamennyi egyszerzős mangában is.
A képregény rajzai hol kemények, mint az Acélököl, máshol pedig komolytalanok, ahol nem csak a szereplők, de az olvasó homlokáról is patakokban folyik a kellemetlenség izzadtságcseppe. Az a jó benne, hogy nem veszi mindenhol komolyan magát, nem akarja sulykolni, hogy ennél nagyobb királyság nem létezik a világon. A Trigun szereplőit az teszi naggyá, hogy amellett, hogy irtó talpraesettek, és menők tudnak lenni, még kellően balfékek is, így garantált a szórakozás.
Szóval mindkét kötetet beszereztem a Képregénymarkettől, és az anime sorozatot és bedarálom. Így teljes az élmény.
Bélu (Hétköznapi Geekságok)
